miség

Pedro Almodovar: Hable con Ella (Talk to Her),2002

Paul Verlaine: Nyitány
(Szabó Lőrinc fordítása)

Combotok s farotok börtönébe vágyom,
Lányok, kikben örök temploma él a Kéjnek,
hogy veletek vigan hancurozva az ágyon
csak testetek sötét nyilásaiban éljek!

Szeretem lábatok, mely szeretõk után
s szeretõk oldalán szerelmesen tipeg,
s csak szeretõ köré fonódik vad-buján,
ha már a férfi-test kifárad és liheg;

a talp hüs bársonyán suhanva, s az öt ujjon,
miket langy bágyadás ölel s kéjvágy acéloz,
csókom a friss bokák havát kóstolva ujjong:
szebb s szentebb lábakon nem járt se Szent, se Hérosz!

Szeretem szájatok: fölizzó bíbora
fûti az ajk s a fog s a nyelv játékait,
mikor mardosni kész inyetek bõ bora
részeg vággyal elönt s tüzével elvakit.

Szeretem kebletek iker halmát s a völgyet,
hol férfi-agyaram, kedvére kóborolván,
lejtõre száll le, majd ujból fölfele törtet,
mint dühös vadkan a Parnasszus s Pindus ormán.

Szeretem karotok s a márványkikötõt,
mely húsa izgató ivén elõmbe nyil:
fehér mint farotok s szilaj csatánk elõtt
bibortüzü bilincs s utána enyhe sir.

Szeretem kezetek mely csalogatva kúszik
felém, s ujjatok: õk izgatják elaggot
tagom és mikor a helyes utról lecsúszik,
óva igazitják vissza a tömzsi makkot.

De mindez semmi, mert combjaitok közül
elõmosolyog a Fõ-Fõ-Üdv, melyet ha lát,
izlel, szagol s tapint: hivetek üdvözül
és kész betörni a Gyönyörök ajtaját!

Combotok s farotok szent börtönébe vágyom,
Lányok, kikben örök temploma él a Kéjnek,
hogy veletek vigan hancurozva az ágyon
csak testetek sötét nyilásaiban éljek!


Lator László: Szomjúság

Ó, hogy éhezem rád, hogy szomjazom,
minden porcikád étkem-italom,
add tapadó szád, nyelved és fogad,
nyers ízeidet, illataidat,
hónaljad kagylójában a pihék
közt gyöngyöző párálló veriték
részegítő szeszét, kerek hasad,
nagy farodat, melled rózsáit add,
szoríts karoddal, comboddal, amíg
feltöröm tested forró kapuit,
nyisd meg az öled, itass meg fanyar,
vadnövényízű zamataival,
e lágy növény, e harmatos kehely
új szomjra bujtó fűszereivel,
míg összeszűkül, ágyékodba gyűl
az idegekben remegő gyönyör,
s robbanni kész a forró hám alatt
a lét-előtti tűz-köd pillanat,
sistergő sejtek, megzajdult erek
munkálnak, hogy magukba nyeljenek,
hogy iszamós, mohó öleden át
visszafogadjon a sötét világ,
ahol a lét fekete titkai
készülnek most magukról vallani.

... nobody, not even the rain has such small hands.

somewhere i have never travelled- by e.e. cummings

somewhere i have never travelled,gladly beyond
any experience,your eyes have their silence:
in your most frail gesture are things which enclose me,
or which i cannot touch because they are too near

your slightest look easily will unclose me
though i have closed myself as fingers,
you open always petal by petal myself as Spring opens
(touching skilfully,mysteriously) her first rose

or if your wish be to close me,i and
my life will shut very beautifully, suddenly,
as when the heart of this flower imagines
the snow carefully everywhere descending;

nothing which we are to perceive in this world equals
the power of your intense fragility: whose texture
compels me with the color of its countries,
rendering death and forever with each breathing

(i do not know what it is about you that closes
and opens; only something in me understands
the voice of your eyes is deeper than all roses)
nobody,not even the rain, has such small hands



Woody Allen: Hannah and Her Sisters (1986)